Tegnap este Kálmán László végleg elköszönt a Falco mezétől. A sárga-feketék ikonját nagyszabású ünnepség keretei között búcsúztatták el. A legendás kosaras mellől még egy órával a ceremónia után is nehezen fogytak az emberek...
- Egy kicsit elfáradtam, az elmúlt napokban nem sokat aludtam, mert azért bármennyire is hihetetlenül hangzik, én is szoktam izgulni, stresszelni dolgokon, de úgy gondolom, hogy a mai este mindenért kárpótolt. Olyan búcsúztatót kaptam, amelyről magyar sportolók nem is álmodhatnak. Úgy látszik, nem hiába töltöttem el ennyi időt a kosárlabdapályán, és nem volt hiábavaló, hogy kisgyerekként, mint a legkisebb királyfi egyszer elindultam, és meghódítottam először Körmendet, aztán Szombathelyt. Maximálisan elégedett vagyok a pályafutásommal.
- Amikor vége lett a meccsnek, elég sokáig ott álltál a kör közepén. Mire gondoltál akkor?
- Sok minden kavargott bennem, legfőképpen az, hogy ma este valami véget ért, és már semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen. Nekem ez fáj a legjobban, hogy én ezt imádom, és most ennek vége lesz. Természetesen tudomásul kell venni, hogy az életben vannak fordulópontok, amikor azt kell mondani, hogy igen, most valami más fele kell nyitni, de ez akkor is nagyon nehéz egy olyan embernek, aki mindig a maximumon pörgött, és mindig jobb és jobb akart lenni, a pálya volt az élete. Nekem egy ünnep volt a mérkőzésnap. Kijöttem ide az emberek közé és mindig örömet akartam szerezni a szurkolóknak, hogy nyerjünk, hogy ők is úgy érezzék, hogy velük vagyok, és az ő csapatuk mindent meg fog tenni a sikerért, teljesen mindegy, hogy ki az ellenfél. A kicsi mindig megverte a nagyot. A Falco ilyen volt régen, mindig olyan ellenfeleket győzött le, akikre senki nem gondolt. Ez volt a mi erőnk, és nekem vezérként nagyon fontos volt, hogy el tudjam fogadtatni magam a játékosokkal, nézzenek fel rám, higgyenek bennem, és vakon kövessenek.
- Azt mondtad, a kicsi mindig legyőzte a nagyot. Te ott bent a kör közepén kicsinek érezted magad, vagy nagynak?
- Kicsiként indultam, de úgy gondolom, hogy nagy lettem a végére.
- Ezt érezted a közönség reakcióiból is? Nagyon sokan jöttek el.
- Rengetegen jöttek el, és éreztem is a felém áradó szeretetet. Ez mindenért kárpótol. Ezek adtak erőt akkor is, amikor sérült voltam, vagy fájt valamim, esetleg nem volt kedvem az egészhez. Amikor eszembe jutnak azok a dolgok, hogy végigmentem az utcán, és az óvodások összesúgtak, hogy ott a Kálmán Laci, vagy az idős, 70-80 éves nyugdíjasok odajöttek hozzám, és gratuláltak, akkor azt gondolom, hogy nem éltem hiába, és nagyon jól tettem a dolgomat. Ezért érdemes volt kosárlabdáznom 30 évet.
- Volt néhány rendkívül megható pillanat: amikor édesanyád elvégezte a feldobást, többeknek is könnycsepp szökkent a szemébe, de Sanyi, a Legenda is a kör közepén sírt a végén. Ezeket te hogy élted meg?
- Nem tudom elmondani, milyen érzés, hogy itt voltak a szeretteim, és részesei lehettek ennek az eseménynek. A család nagyon fontos az ember életében, az enyémben pedig főleg, úgyhogy ez az este ebből a szempontból is tökéletes volt. Legenda pedig úgy zokogott mellettem, mint egy kisgyerek, pedig azt mondta, ha abbahagyom, akkor pezsgőt fog bontani, mert ő fog a helyemen játszani. Ehhez képest úgy meghatódott, hogy akkor kezdtem én is egy kicsit elérzékenyülni. Nagyon nagy pillanatok voltak, mindkettő.
- Úgy tűnt, nehezen is mondtad el a beszédedet.
- A beszéd nagyon nehéz volt, többször is elcsuklott a hangom, lehet, hogy jöttek volna a könnyeim is, de mindig tartottam egy kis hatásszünetet, és akkor összeszedtem magam. Tényleg megindítja az embert az, hogy ennyien szeretik. Én nem szeretek soha a középpontban lenni, mindig inkább a háttérben szerettem lenni, és a tetteimmel bizonyítottam azt, hogy én majd egyszer, ha nem is halhatatlan leszek, de bevésem a szombathelyi kőbe a nevemet. Most ez egy kicsit más volt, hogy engem itt fényeztek, én ezt annyira nem szeretem. Persze jól esik az embernek.
- A beszéd nehéz volt, de azért az elején elmondtad azt, amit szerettél volna. Ezt címezted valakinek, vagy csak azt szeretted volna elmondani, hogy nem hagytad abba, Pápán folytatod, ahol csütörtökön 49 pontot dobtál és 66 VAL-értéket szereztél? Ez a Pápa egyébként neked levezetés, vagy egyfajta folytatás, szükséglet, mert egyszerűen nem tudsz elszakadni a sporttól?
- Egy élsportoló nem tudja egyik pillanatról a másikra abbahagyni azt, ami az egész életét meghatározta. Legalábbis én nem tudom. Pápán sem levezetek, én nagyon komolyan gondolom ezt az egészet, és azt hiszem, az eredmények minket igazolnak. Egyre jobb csapatunk van, egyre jobban összeállunk, és én ugyanúgy kiteszem a szívemet a pályára. Hogy ez mire elég, az egy másik dolog, de én úgy jövök le a pályáról, hogy mindent megtettem, és szó nem érheti a ház elejét. Úgy gondolom, nekem főleg azért kell ilyenekre figyelni, mert amit elértem életemben, azt nem szabad lerombolni. Meg sem fordult az a fejemben, hogy én levezetni megyek Pápára.
- Ott is van egy csapatod, és úgy veszem ki a szavaidból, hogy itt is van egy csapatod. A Szeged ellen győzelemre buzdítottál edzőt, játékosokat és közönséget egyaránt. Mi lesz szombat este, és mennyire fontos ez még neked?
- Nagyon fontos, mert a Falcóról én rosszat soha nem fogok mondani. Én itt nőttem fel, ez a hazám, ez az otthonom. Ha a Falcónál nem úgy mennek a dolgok, nem úgy szerepel, az nekem is olyan, mintha kést szúrnának a szívembe. Ez egy közös érdek, hogy ebből minél előbb kimásszunk. És mindenki gondolkodjon el azon, hogy miért van itt, és miért kapja a fizetését.
