Nyolc meccs után a tabella negyedik helyén áll a Falco. „Hurrá!”- gondolhatnám, hiszen amióta Falco meccsre járok (8 éves korom, az 1997/98-as szezon óta alig-alig hagytam ki hazai meccset), majd mindig bravúrnak számított a bajnokságban a négy közé kerülés, s a kitűzött cél egy idény előtt legtöbbször a rájátszásba való biztos bemasírozás volt. Ez a negyedik hely most azonban aggodalommal tölt el. A csapat ugyanis ebben a bajnokságban eddig egyszer volt képes arra, hogy egy egész mérkőzésen keresztül jó játékot nyújtson, s győzelmeit leginkább kínkeservesen, egy-másfél negyednyi elfogadható teljesítménnyel húzta be.
FELEMÁS MÉRLEG
A bajnokság kezdetén a jó erőket felsorakoztató Sopront sikerült legyűrni az utolsó játékrészben, majd a közben egész jó csapattá formálódó ZTE-t is legyőzte a Falco egy gyenge színvonalú, bírói hibákkal sűrűn tarkított, küzdelmes meccsen. A következő fordulóban egy újabb szoros, de sikerrel megvívott csata jött a Szeged ellen, s máris három győzelemmel és nulla vereséggel állt a csapat. A játék akadozott, de mindig sikerült valahogy felülkerekedni az ellenfélen. A győzelmi széria Pécsen szakadt meg, azóta pedig az van, hogy itthon nyer a csapat, idegenben pedig elvérzik. A Paks hazai, nagyarányú legyőzését az örökrangadón elszenvedett vereség követte (Körmend-Falco 83-76), majd sikerült kozmetikázni egy kicsit a mérlegen a Jászberény két vállra fektetésével. A hétvégén a meglepetéscsapat Kaposvár otthonában jött a szinte már menetrendszerű idegenbeli zakó, s így nyolc forduló után 5-3-as mérleggel áll a szombathelyi csapat.
LÉGIÓS PROBLÉMA?
A bajnoki évad elején a szurkolói célkitűzés (kimondva, kimondatlanul, de inkább előbbi) az volt, hogy ismét a döntőbe kerüljön a csapat, s az igazolásokat elnézve úgy tűnt, hogy erre reális esély van. A magyar játékosok maradtak ugyanazok, fontos változás itt csak annyi történt, hogy Szabó távozott, míg Jancsikin megkapta az állampolgárságot és a nagyon tehetségesnek tűnő Váradi Benedek is csatlakozott az első kerethez. Meggyőződésem, hogy Bencze Tamás sem lett rosszabb edző tavaly óta, így elvileg kézenfekvő, hogy a lényegi különbségeket a tavalyi és a mostani csapat között a légiósokban keressük. (Persze őket az edző választhatja ki, így a teljesítményük több szempontból is érinti őt.)
A Levy-Ivosev-Fey trió már bizonyított Magyarországon, mindegyikük jeles bizonyítvánnyal érkezett a Falcóhoz. Valami mégsem működik, a csapat játéka akadozik, sok az eladott labda, a kapott pont, ritmustalanok a támadások. A Falco tavaly igazi nagybetűs CSAPAT volt, most mintha pont a kohézió, az összecsiszolódás hiányozna leginkább. A többi alakulat szurkolói által is minőségi igazolásnak ítélt Levy és Fey egyre több negatív kritikát kap: én előbbitől az igazán átütő teljesítményt, a fontos pillanatokban dobott kosarakat hiányolom, utóbbinak meg egyértelmű, hogy a védekezése finoman szólva sem az igazi. Így pedig hiába alkot kiemelkedőt a támadóoldalon Fey, nem tud a csapat hasznára lenni a megfelelő mértékben. Persze az sem véletlen, hogy körülöttük forr leginkább a levegő: a közönségkedvenc Timberlake-Pantelics duó helyére érkeztek, akiknek ott a helye minden idők legjobb Falco légiósai között, s így szinte emberfelettit kellene alkotniuk, hogy elkerüljék a negatív hangvételű összehasonlításokat. A légiósok közül eddig talán Ivosev az, aki beváltja a hozzá fűzött (meglehetősen magas) elvárásokat, az ő posztján erősödött a csapat: nem véletlen, hogy Szabó Zsoltot senki nem hiányolja különösebben a sárga-feketék keretéből.
CSENDESEBB AZ ARÉNA
Mindazon túl, hogy eddig nem az igazi a csapat, a legnagyobb baj az, hogy nem nagyon találja a közös hangot a szurkolókkal. Érzésem szerint évek óta nem voltak ilyen rossz hangulatú hazai meccsek, ahogy a csapat keresi magát a pályán, úgy a drukkerek is csak ritkán melegednek bele a mérkőzésbe. Az persze nem várható el, hogy az Aréna Savaria is olyan atmoszférájú oroszlánbarlang legyen, mint amilyen a Sugár úti kiscsarnok volt. Ott a terem méreteiből adódóan állandó tömegnyomor, fülledt meleg, izzadságszag, és parázs hangulat várta a mérkőző feleket, ami a hazai csapatot feltüzelte, a vendégeket pedig némileg talán megrémítette. Ugyanakkor az Arénában, ahol már mindenki kényelmesen elfér, s szellősebbek a sorok sem kellett szégyenkeznie a Falco - tábornak soha, a rangadókon mindig megfelelő volt a hangerő. Eddig. Most csak néha dörren meg elég nagy hanggal B- közép. Ha megy a csapatnak, akkor nincs különösebb gond, minden más esetben valami hiányzik.
AZ ÖRÖK ELÉGEDETLENEK
Mindez csak azokat az embereket nem zavarja talán, akiknek a Falco – meccs nem szurkolásra és szórakozásra létezik, hanem arra, hogy válogatott sértésekkel bombázzák a játékosokat és az edzőt. (Meg a gyúrót, a szurkolótársakat, a szpíkert, és minden mást.) Ők valószínűleg így adják ki magukból a felgyülemlett feszültséget, de kibírhatatlanul dühítő, amit művelnek, főleg akkor, ha a csapat jól játszik, hajt, vezet és még ekkor is fáradhatatlanul ontják magukból éles meglátásaikat. Ők azok, akik nem is igazi szurkolók, még csak nézőnek sem mondanám őket, hiába vannak ott minden meccsen.
AZ ÁTLAGOS FALCO DRUKKER
Az igazi drukker a maga eszközeivel segíti a csapatot. Nem lehet mindenki félmeztelenül üvöltöző fanatikus (bár egyes görög, török, szerb meccsek videóit elnézve ez talán nem lehetetlen), de tapsolni mindenki tud, s szerencsére többség ezt szívesen megteszi. Egy tíz nullás rohanásnál, egy kulcspillanatban bedobott hármasnál vagy egy látványos blokknál pedig sokan felugranak és lejtenek örömtáncot: nyugdíjasok és kisiskolások együtt örülnek a sikernek. Nincs átlagos sárga-fekete szimpatizáns, a Falco - szurkolók ilyenkor eggyé válnak, nem számít kor, politikai hovatartozás, társadalmi helyzet. Csak a csapat a fontos. Ez a mérkőzések egyik legszebb tulajdonsága és a sport egyik legnagyobb erénye. Előtte-utána nem mindenki szereti egymást, tovább folynak a harcok, de az Arénában a többségnek csak a Falco számít.
VÁLTOZÓ IDŐK
Én imádok szurkolni a Falcónak. Tizenöt év alatt sok mindent láttam már: Bajnokcsapatot, a középmezőnyben szorgoskodó együttest csakúgy, mint a rájátszásról lecsúszó alakulatot. Megfigyelhettem olyan zseniális játékosok mozdulatait, mint Horváth Zoltán, Dzunics, Frazier, vagy éppen Kazlauskas. Másfél évtizeddel ezelőtt még a szombathelyi kötélugrók adtak műsort szünetekben, ma az Acrobasket Jumping Team hasítja a levegőt. Akkor még a kiscsarnok volt a csapat otthona, most már jó ideje az Aréna Savaria. Tavaly a döntőig meneteltünk, ez idén nincs benne a társaságban eddig. Talán csak Kálmán Laci az örök.
Most nem az igazi a csapat, legalábbis az elvárásokhoz képest alulteljesít. Aggódom tehát egy kicsit, de messze még a vége és kiegyenlített a bajnokság (Az első és a hetedik helyezettet is csak egy győzelem választja el a Falcótól). Hétvégén jön a Nyíregyháza, egy újabb hazai erőpróba. Mi mást lehetne mondani? Hajrá Falco! Jóban és rosszban, míg a halál el nem választ…
