„Nem vagyok egy vándormadár” – Beszélgetés Kálmán Lászlóval, aki úgy gondolja, még két-három évig arathat a kosárlabdában

Beszélgetés Kálmán Lászlóval, szombathelyi kosárcsapat emblematikus figurájával, aki úgy gondolja, még két-három évig arathat a kosárlabdában

– Nem edzett együtt a csapattal, ehelyett az konditeremben külön erősített. Csak nem sérült?
– Még a Göcsej Kupán, a ZTE elleni mérkőzésen esett rá a térdemre az ellenfél centere egy kettő-kettő elleni szituációban. Nem akartam, hogy a játékos pontot dobjon, ezért kicsit megtoltam, és elestünk mind a ketten, ám ő sajnos a testével eltalálta az oldalsó térdszalagomat, így az bedagadt, illetve be is vérzett.
A Körmend ellen már fájdalomcsillapítóval játszottam, így most pár napot pihentetnem kell a térdemet. Ez nem egy különösebben komoly sérülés, viszont roppant kellemetlen.

– Hogyan látja, hogy tudtak beépülni az új légiósok a csapatba? Mennyire elégedett Fisher, Frazier és Olsovsky teljesítményével?
–
Az azért látszik, hogy a légiósaink egy másik kosárlabda-kultúrából érkeztek, ezért a csapatba építésük nem zökkenőmentes. Fisher már három éve Magyarországon játszik, így róla tudjuk, hogy mire képes: megbízható, lehet rá építeni. Persze az is látható, hogy a térde még nem az igazi, és erőnlétileg még messze van attól, mint amilyen két éve volt. Kezeléseket kap, így várhatóan a közeljövőben teljesen felépül.

Luborral vannak problémák, mert az európai mozgásokat nem nagyon ismeri. Az amerikai egyetemeken egy-egy elleni játékot játszanak, nem nagyon passzolnak, így a betöréseknél nem tudja, hova mozogjon.
Ő egy hajtós játékos, ám a legutóbbi tornán is kiderült, hogy nagyon hullámzó a teljesítménye: egyik meccsen igen jó, a másikon meg szinte semmit sem csinál. Most olyan játékelemeket gyakorlunk, hogy mihamarabb elsajátíthassa a mozgásokat, és megtanulja, hogy egy betörés vagy tolódás esetén hova kell helyezkednie. Persze mindez nem megy egyik percről a másikra. Két hónap alatt nem lehet csodát várni attól, aki nem ebben nőtt fel, így türelmesnek kell lennünk vele.

Frazier nagyon jó adottságokkal rendelkezik, de ő is nagyon fiatal, és még soha sem játszott Európában. Nem tipikus egyes játékos, inkább kettes, de olyan extrákat tud, amikre a magyar mezőnyben nem sok kettes játékos képes.

– Talán csak egyszer volt Frazierhez hasonlóan ponterős társa, őt Branislav Dzunic-nak hívták. Mikor ő Szombathelyen játszott, akkor nagyon ütőképes volt a Falco támadójátéka…
– Azért azt látni kell, hogy Dzunic szintjét Frazier még nem éri el, hiszen másfajta játékot játszik. Persze ponterős, de nem megbontó-passzoló típusú játékos, inkább egy-egyből és gyors indulásokból jó: lefut bárkit, és védekezésből nagyon sok labdát szerez. Természetesen neki is szoknia kell a légkört, így a teljesítménye ennél már csak jobb lesz: ha megtalálja a helyét a pályán, akkor nagyon hasznos tagja lesz a csapatnak.

– Frazierhez hasonlóan – a rengeteg assziszt mellett – az Ön játéka is meglehetősen egyénies. Nem szül konfliktust, hogy mindketten ebben a stílusban kosárlabdáznak?
– Nem, mivel ő láthatóan kettes játékos, nem egyes, így nem a felállt védelem elleni játék az erőssége. Frazier inkább individuális játékos, tehát megbontásokból, passzokból tud érvényesülni. Magának nem nagyon tud olyan helyzetet kialakítani, amiket jó százalékkal be is tud fejezni, viszont a kiosztásokból jól helyezkedik, és ezekből nagyon jó százalékkal is dob.

Az edző kérte, hogy ne a labdavezetésből való dobásokat – az egylábas elugrásokat – erőltesse, hanem mindig két lábbal próbáljon beleállni a dobásba. Utóbbiból 50-60 százalékkal dob, míg az előbbiből csupán 20 százalékkal. Winsome-nak is át kell gondolnia, hogy ez nem az a játék, amit az USA-ban játszanak, lévén, hogy ez egy másfajta kosárlabda. Persze mint mondtam, fogékony erre, ezért képes lesz alkalmazkodni.

– Egy ideje együtt edz a csapat, és a légiósok képességei is kezdenek láthatóvá válni. Frazier egy korábbi interjúban a bajnoki címet jelölte meg célként. Ön mit tippel, milyen eredményre lehetnek képesek a 2006-07-es bajnokságban?
– Más csapatok is nagyon jó légiósokkal rendelkeznek, a somogyi felkészülési tornán azt tapasztaltuk, hogy Kaposváron és Sopronban is kiváló külföldiek játszanak. Ezért én nem szeretnék ennyire elébe menni a dolgoknak, viszont az tény, hogy a csapatunk jobb, mint a tavalyi volt.

Hogy ez mire lesz elég, és a többi csapat hogy tud erősíteni, azt nem lehet még kiszámítani. Azt mondom: legyünk bent a nyolcban, és ha ott olyan formába kerülünk, akkor semmi sem lehetetlen.

– Új helyen, kiváló körülmények között készülnek. Az Arena Savaria is válhat a kis csarnokhoz hasonló „oroszlánbarlanggá”? Korábban adódtak már problémák a szokatlan légkör miatt…
– Igen, a Körmend elleni meccsen – amikor először játszottunk az Arena Savariában –, hirtelen teljesen más közegben találtuk magunkat a kis csarnok után. Nagyrészt a kis csarnokban edzettünk, így az új csarnok olyan volt, mintha idegenben játszottunk volna. Most már teljesen más a helyzet, belaktuk ezt a pályát, és tudjuk, hogy honnan miképp érdemes eldobni a labdát.

Az új csarnok is lehet oroszlánbarlang, mert az ellenfeleknek még kellemetlenebb lesz itt játszani, mint a kis csarnokban volt. A nézők nem vevők a gyengébb eredményekre, így a nézőtér megtöltéséhez – bár van egy törzsközönségünk, akik ha törik, ha szakad, kijönnek a meccseinkre – komoly eredményekre lesz szükségünk.

– Tavaly főként az idegenbeli meccsekkel volt gond, szinte mindig kikapott a Falco, ha elhagyta a Sugár utat. Ez megváltozhat idén? Van erre valami taktikájuk?
–
Nincsen, nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Tavaly a sorsolásunk sem volt szerencsés, olyan csapatokkal játszottunk idegenben, akik a bajnokság elején még nem igazán voltak összeállva, ám mire ezekhez – az elvileg gyengébb képességű csapatokhoz – mentünk, addigra már több légióst igazoltak, és jócskán megerősödtek.

Emellett sokszor apróságok döntöttek, pár pontos meccseken kaptunk ki. Tudvalevő, hogy idegenben 10-15 ponttal jobbnak kell lenni az ellenfélnél, hogy kettő-hárommal nyerhessen az ember. Tavaly ez nem volt meg bennünk, de idén máshogy megyünk neki a bajnokságnak. A rendszerünk is úgy van felépítve – gondolok itt a premizálásra, a taktikai dolgokra, és az új játékosokra –, hogy minimum négy-öt győzelmet szerezzünk idegenben.
Ez persze nagyon nehéz lesz, mert otthon minden csapat nagyon erős, de ha három-négy idegenbeli meccset elcsípünk, a hazai meccseket pedig 80-90 százalékban hozzuk, akkor szerintem bent leszünk a nyolcban.

– Sok csapathoz hívták az évek során, ám végül mindig Szombathelyen maradt. Minek köszönhető ez? A családnak, a szurkolóknak, vagy a pénznek?
– Ezek mind szerepet játszottak. Anyagilag persze jobban jártam volna, ha elmegyek, de annyival nem, hogy ez megérje. Persze, ha ugródeszkaként egy évig kint játszom alacsonyabb fizetésért, akkor a második évben már lényegesen jobban kereshettem volna.

Ennek ellenére nem bánom, hogy itt maradtam, mindig is kötődtem Szombathelyhez, és egyébként sem vagyok egy „vándormadár” típus. Ha Körmenden marasztaltak volna, akkor valószínűleg még ma is ott játszanék. Ragaszkodom bizonyos dolgokhoz, és az elveim is azt mondatják velem, hogy amíg megtalálom a számításomat, addig ne változtassak.

– Idén 34 éves, így lassan el kell gondolkoznia, hogy hány jó éve lehet még hátra. Meddig „táncol” még a szombathelyiek Lacikája? Szombathelyről vonul vissza?
– Remélem, hogy itt fejezem be a pályafutásomat, de persze ez nem száz százalék. Két-három évet szerintem még tudok magas szinten játszani, utána már nem hiszem, hogy eléggé motivált leszek…
Bár ezt sem tudhatom biztosan, mert mindig úgy jövök edzésre, hogy nagy bennem a motiváció, és minden meccsen szeretném megmutatni: képes vagyok még ugyanazt a színvonalat nyújtani.

Fizikálisan nincs gondom, és hála Istennek nincsenek komoly sérüléseim sem – szerencsés alkat vagyok, hogy az izmaim könnyen regenerálódnak. Érdekes, hogy 25-26 évesen sokkal fáradékonyabb voltam, mostanában abszolút nem érzem magamon a fáradtságot. Ez persze a tudatos életmódnak is köszönhető, sok éljátékos ennek köszönhetően tolja ki a pályafutását, így egyesek még 40 évesen is tudnak értékelhető produkciót nyújtani.

– Ha már a motivációt szóba hozta… Egyénileg mindent elért, amit Magyarországon lehetséges, csapatszinten pedig a Falcóval távolinak tűnik az aranyérem. Mi hajtja, honnan szedi az energiát a mindennapi munkához?
– Reálisan nézem a dolgokat. A Falco ennyi pénzből a maximumot kihozza, sőt: más csapatok ilyen költségvetéssel valószínűleg a „B” csoportba kerülnének.

Emellett meg kell találni az aktuális célokat. Például a fiatalokat fel kell hozni, példát kell mutatni nekik, a légiósoknak pedig segíteni kell a beilleszkedésben. Mindenki tudja, hogy mi a feladata a klubon belül, én például csapatkapitány vagyok, így nem engedhetem meg, hogy edzésen lazsáljak, vagy ne tegyem oda magam. Ez helyes is így, hiszen ha nem így lenne, biztos nem értem volna el ennyi mindent a pályafutásom során.

– Tehát a kis célok viszik tovább nagyobbak felé?
– Így van. Mindenben megtalálom a célt, és ezek visznek előre. Ahogy a konditeremben, úgy az élet más területein is kell, hogy legyen az embernek valamilyen célja. Persze nem mondom azt, hogy évtizedekre előre tervezek, ehelyett a rövidtávú céljaimat szeretném mindig maximálisan teljesíteni. Úgy érzem, hogy ez eddig legtöbbször sikerült is.

– Körmendről származik, de a Falcóban lett ismert játékos. A két vasi város meccsein a szokásosnál is magasabb fordulaton pörög. Mit jelent Önnek a megyei rangadó?
– Mindig presztízst jelent, de régebben sokkal nagyobbat jelentett, most már idősödöm, és sokszor játszottam a Körmend ellen. Persze az átlagosnál így is jóval túlfűtöttebb ez a meccs, így az ember 200 százalékkal teszi oda magát, és a lehető legjobbat próbálja kihozni magából, és a csapatból. Az elején, húsz-huszonegy évesen volt még bennem tüske, de ez már a múlté.

– Azért emlékeim szerint még a közelmúltban is előfordult, hogy a győzelem küszöbén egy hárompontos után hason csúszott be a körmendi szurkolók elé…
–
Igen, három-négy éve ez valóban megtörtént (nevet), de hát ilyenkor az ember tényleg extázisban játszik, és igyekszik örömet szerezni a saját szurkolóinak. Ők egész évben erre a meccsre készülnek, és mindig mondják: nem számít, hogy kitől kapunk ki itthon, de a Körmendet mindenképpen verjük meg.

– Köztudott, hogy imád horgászni. Volt valaha olyan csapattársa, akivel osztozni tudott e szenvedélyén?
– Érdekes kérdés. Régen Baumgartner Balázzsal jártam sokat pecázni. De ma például David Fisherrel megyek ki, ám ha többen megyünk, akkor általában a buliról, meg a hülyeségről szól a dolog, halat nem nagyon fogunk. Persze csapatépítésre ezek az alkalmak is kiválóan megfelelnek.

Legszívesebben egyébként egyedül pecázom, a meccsek után, hogy regenerálódjak, és kipihenjem a fáradalmakat. De régen Branislav Dzunic és Predrag Pavlovic is eljárt velem horgászni: ők tényleg szerették ezt a sportot, és értettek is hozzá.

– És a pályán ki volt az, akivel az eddigiek során a legjobban megértette magát?
– Dzunic-csal olyan kettőst alkottunk, amelyik mindig életveszélyes volt az ellenfelekre, és ő is olyan mentalitású játékos volt, hogy ki akarta magából hozni a száz százalékot. Előfordult, hogy verekedtünk edzésen, de valójában mindig jó barátok voltunk, és azok vagyunk mai napig is. Akkoriban nagyon ütőképes csapat volt miénk, a viták pedig a habitusunkból fakadtak.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk, vagy küldjön róla fotót. Akár névtelenül, titkosított üzenetküldő rendszerünkön keresztül itt, vagy facebook messengeren ide kattintva. Esetleg emailben, itt: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu
Google Favicon
Itt állíthatod be, hogy a Google elöl hozza a nyugat.hu-s találatokat!