Van Szombathelyen egy sportág, amely hihetetlenül nagy népszerűségre tett szert az utóbbi időben. A Sugár úti csarnok teljesen megtelik, s a szombathelyi kisfiúk már nem focisták, hanem híres kosarasok szeretnének lenni. Olyan, mint például Kálmán László, aki végigkísérte és segítette a Falco diadalútját, s ma már a magyar válogatott oszlopos tagja. Lacika a csapat motorja, Lacika a showman, Lacika a kisvárosi fiú, aki tudja szép dolog a siker, de nagyon sokat ér a nyugalom, és a család, horgászni és nyulakat tenyészteni pedig nagyon jó elfoglaltság.
- Önt Körmenden fertőzte meg a kosárlabda. Benne volt a levegőben, hogy a Rába partján mindenkinek kosarasnak kell lenni?
- Az én gyerekkoromban kezdett kialakulni a körmendi csapat. De nem ez volt a döntő, hanem az, hogy volt egy kosárpálya a házunk alatt, s ha kinéztem az ablakon, mindig azt láttam. Akkor még ritka volt a palánk, csak akkor tudtam lemenni dobálni, ha sötétedett, s a nagyok már elmentek, vagy reggel, ha korán felkeltem, s ők még nem értek ki. Amikor az óvoda után a körmendi Somogyi kosárlabda tagozatára akartam menni, oda se vettek fel. Pedig szinte mindenben a legjobb voltam...
- Ahogy olvastam eddigi pályafutását, látszik, hogy mielőtt eljutott ide, megtapasztalta kicsit az életet.
- Igen, bár később mégis bejutottam a körmendi kosárlabdacsapatba, ahogy Kőszegre kerültem középiskolába, teljesen felhagytam ezzel a sporttal. Elmentem inkább focizni, az is jól ment. Amikor pedig bekerültem a nagyok közé a kollégiumba, jött a bulizós korszak. A hajamat megnövesztettem, Bonanza Banzai, heavy metal koncertekre jártunk, meg az akkor nagy sztár Lord lelkes rajongói voltunk. Ittunk is, ha arra került sor.
- Mi segített? Ön után nyúltak, s szóltak, hogy ideje lenne jobb útra térni?
- Senki sem szólt, de hiába is tette volna, nem hallgatok soha másra, csak magamra. Meguntam, s abbahagytam.
- Azért mégis akadt valaki, aki segített önnek visszatérni.
- Igen. A Falconál Hajnal László. Látta, hogy van bennem kurázsi, fantázia. Engedett játszani, s nagyon sokat foglakozott csak velem. Ő is irányító volt, elmondta, mit hogyan csinált, s volt olyan edzés, hogy órákon keresztül csak a 2-3 méterről való dobást gyakoroltam. Sok kitartás kellett hozzá, de ebből élek ma is.
- Talán, ha kedvezőbb alkati adottságokkal születik, könnyebb a dolga. Bár a civil életben egy 186 centiméteres férfi egyáltalán nem mondható alacsonynak, a kosárlabdában ez mégis kevés. Ehhez jön, hogy nem is robosztus izomalkatú. Az emberek kicsit úgy tekintenek önre, mint a legkisebb királyfira, aki mégis megmutatja. Hogyan tudja megmutatni, mivel tud többet, mint a többiek?
- Valóban kilógok a sorból, bár ma már izompacsirta vagyok ahhoz képest, amilyen vékony voltam régen. A magasságot meg ellensúlyozni tudom a gyorsasággal, a jó dobásokkal. Régebben nem játszottak ilyen szoros védekezés, s nem az erő dominált. Akár serdülőben, akár ifiben játszottam, elég volt, ha gyorsabbak voltunk az ellenfélnél, meg ha jól dobtunk. Nem számított, hogy ki az erősebb, ki a magasabb.
- Pedig én jól emlékszem azokra az időkre, amikor a csapatok azon versenyeztek, hogy ki tud beszerezni magasabb játékost. Az óriásoknak mozgáskoordinációjuk nem nagyon volt, de beálltak a palánk alá, s ha jött a labda, benyomták a kosárba.
- Ez a korszak véget ért. Ahogy a kosárlabda egyre dinamikusabbá, gyorsabbá válik, úgy nő a kisebb játékosok szerepe is. Ma már az ő játékkészségük is eldöntheti mérkőzést.
- Amikor először láttam önt játszani, megállapítottam magamban: milyen önző ez a Kálmán! Szerintem már régen le kellene adni a labdát, ő meg csak megy, megy...
- Tudja, régebben sokat játszottam gyengébb képességű játékosokkal, s megszoktam, hogy csak magamban bízhatok. Most már másképp van, de akkor még nekem kellett eldöntenem a mérkőzéseket.
- Most nem?
- No jó, most is nekem kell eldöntenem, de akkor mégis más volt. Az jó, ha az embernek van önbizalma, s ha a társak odajönnek hozzá, hogy csinálja meg, mert nekik már nem megy. Ez kettős dolog: önző vagyok, de más meg nem teszi meg. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy nem bírok veszíteni.
- Honnan a nagy magabiztosság?
- Egyszer busszal mentünk egy meccsre, akkor játszottam először ifiben, 16 éves lehettem. Az úton pont ilyesmin gondolkodtam, végül bemagyaráztam magamnak, úgy is te vagy a legjobb, ők se különbek, a sztárok is hús vér emberek, mint te.
- És azok hogyan viselik mindezt, akiknek le kellene adni a labdát?
- Elfogadják. Biztosan szólnának, ha nem tetszene, vagy legalább érezném rajtuk. Az irányításhoz is kell a tekintély, meg látják, hogy győzni akarok, a lelkesedés rájuk is átragad. Mondják is: Lacika, most bolondulj be, döntsd el a meccset!
-Sokat dolgozott, hogy így legyen, vagy ez önnel született adottság?
- Körmenden szinte a grundon nőttem fel, a szüleim éjjel-nappal dolgoztak, én meg állandóan lenn voltam, csak enni jártam haza, meg aludni. Voltunk harmincan - negyvenen a grundon, s természetesen volt vezér is. Megtanultam: az marad életben, aki a legerősebb. Nagyon jó indítás volt ez nekem.
- Hányadik lett a helyi hierarchiában Kálmán Lacika?
- Először második, s amikor az első elkötözött, én kerültem a helyébe. Jó dolog volt, hogy hallgattak az emberre.
- Hogyan kell másodikból, vagy akárhányadikból elsőnek lenni?
- Pontosan nem tudom, de amikor Kőszegre kerültem, ott is azonnal befogadtak a negyedikesek. Jó, részben a kosárlabda miatt is, de akkor is nagy dolog volt, amikor - az első évfolyamból egyedül engem - behívtak magukhoz törzshelyükre, a Garabonciás presszóba, leültettek, s beszélgethettem velük.
- Mi is lett volna önből, ha a tanult pályáján marad?
- Állategészségüggyel foglakozó középvezető lehetnék, vagy magángazda. Lenne is hozzá kedvem, amikor nősülés után másfél évig a feleségeméknél laktam falun, nyulászkodtam is. Akkor már a Falcoban kosaraztam, de csak napi egy edzést tartottak. Más volt még a kosárlabda, negyedennyi munkával ott voltunk a csúcson. Most már minden elment a profizmus, meg a pénz felé.
- Önnek melyik korszak tetszik jobban, a mai, vagy a régi?
- Az eredményesség szempontjából ez, a testemnek meg a régi volt jobb. Most már mindenem fáj, a kezem, a bokám, Tavaly a lábujjamból kiszakadt egy csont, a kezem meg kifordult a labdától, s elrepedt. Be akarták gipszelni, de nem lehetett, mert jöttek a meccsek, s a csapatnak szüksége volt rám. Úgy játszottam, hogy a kezemet magam mögé raktam, nehogy megüssék.
- És a lélek hogyan bírja, van esetleg pszichológusa is a csapatnak?
- Erős jellemek vagyunk, nem kell lelki ápoló. Igaz, néha nagy vágyat érzek, hogy elmenjek horgászni, s két hétig ne is lássam a társakat. De a gőz leeresztését szolgálja az is, ha a csapat elmegy együtt lazítani, beszélgetni. Egyik törzshelyünk például a Pálma presszó. Szolid hely, a tulaj szimpatizál velünk, s ha a csapat bemegy, más már úgyse tud bejönni. Lerészegedés persze nincs, mindenki tudja, hol a határ.
- Végül is az ünneplésre megvan az okuk, a tavalyi sikeres szereplés után eddig száz százalékos teljesítményt nyújtottak a bajnokságban. Menyire értékeli ezt a város, mennyire népszerű a kosárlabda Szombathelyen?
- Nagyon, s ez jó dolog. Főleg nekem, mert tudom, hogy honnét jutottunk el ide. Ezért is nem mentem el innen.
- Ön talán még a csapatnál is népszerűbb. Ha jól tudom, jó sok női szurkoló szeretett volna közelebbről megismerkedni önnel.
- Nemcsak a nők, sok telefont kaptam, s olyanok is voltak, akik meccs előtt zaklattak. Odacsörögtek a lakásomra, aztán nem szóltak bele a telefonba. Kénytelen voltam mindent lecserélni, titkosítani. Mindezek ellenére tudom, hogy teljesen normális dolog, ha valakinek példakép vagyok, én is ugyanígy rajongtam a körmendiekért, amikor kicsi voltam. A sztárságnak vannak jó és rossz oldalai. Jó dolog, amikor megyek az utcán, s az óvodások kiabálják: ott a Kálmán Laci! Meg ha megyek a lányomért, s az osztálytársai odajönnek, meg hogy az apja miatt már védik a nagyok. Rossz, hogy állandóan figyelnek, rád beszélnek, s sehol sem hagynak békében. Hiába szeretnék nyugalmat, amikor kimegyek horgászni, sokszor ott akarják megvitatni velem a dolgokat. Akkor inkább összecsomagolok és elmegyek haza. Mondták, hogy a fél "Csó-tót" lekerítik nekem, de még mindig nem tették meg...
- Hát igen, a milliomosok ilyenkor szoktak venni maguknak egy saját tavat. Tényleg, hogyan fizetik Szombathelyen a kosarasokat?
- Most már jól, de régebben rosszul. Azt sem tartom jónak, ha a külföldi játékosokat jobban fizetik, mint a magyarokat. El kellene fogadni a vezetőknek, hogy egy magyar játékos is van olyan jó, mint egy külföldi. A Falconál ez már így van.
- Kik ma a csapat legnagyobb ellenfelei?
- Az Albacomp, meg a Szolnok. Mindkét helyen nagyon sok a pénz, Szolnokra engem is hívtak, de nem mentem. Ők gyakorlatilag mindenkit meg tudnak venni, de a pénzen kívül más nem tartja össze a játékosokat. Én pont azt szeretem, hogy mi egy csapat vagyunk, hogy Szombathelyen minden gyerek kosárlabdázni akar, s hogy mindezt a semmiből hoztuk létre.
- Meg tudja ismételni a tavalyi eredményét a Falco?
- Igen, sőt! Tavaly mi még rutintalanok voltunk, az Albacomp meg hatalmas háttérrel rendelkezett, mindenki a zsebükben volt. Most már a bírók is másképp állnak hozzánk, látják, hogy nem véletlen a tavalyi szereplésünk.
- Említette, hogy mindkét ellenfélnél sok a pénz. És a Falco-nál?
- Jók a menedzsereink, de úgy látom, a város nem nagyon áll mellénk. Körmend sokkal több pénzt kap az önkormányzattól, mint mi. Nekik adnak 15 milliót, nekünk meg hármat, vagy négyet. Pedig ez a város büszke lehet a csapatára.
- Ha már említette Körmendet, egykori csapata bajban van. Ön szerint miért?
- Nem tudni, mit rontottak el. Jó játékosok voltak, csak valahogyan nem jó helyre került a pénz. Most már nehéz a körmendi kosárlabdát megmenti. Körmend régen azért volt jó, mert ott volt népszerű a kosárlabda. Most már máshol is az. Mennek a gyerekek játszani, nagyobb településeken nagyobb a választék is, könnyebb tehetségeket találni.
- Gondolkodott-e már azon, hogy ezekkel az adottságokkal mit érhet még el?
- Ez az Eb pont jó volt arra, hogy fel tudjam mérni, hol tartok. Úgy látom, nagyon jó úton haladok Szerintem már bármelyik európai csapatban tudnék játszani. Semmivel sem jobbak, mint én. Csak akarat kell és ész. A kosárlabdában ugyanis mindent meg kell tervezni, nincs véletlen, meg szerencse. Rengeteg gyakorlás van minden mögött.
- Ugyanígy látták önt a kinti csapatok is? Akarták szerződtetni?
- Kerestek török, lengyel és olasz csapatok is. Nem akartam elmenni, a szerződésem még a jövő évre is szól. Hogy utána mit csinálok, nem tudom, de szeretnék egy kis pénzt keresni, meg időnként váltani is kell az embernek. Nagyon jól érzem magam Szombathelyen, mégis néha úgy gondolom, ki kellene szakadni ebből a közegből. Bár a külföld se vonz annyira, mert minden hétvégén hazamegyek Körmendre, s nagyon jó horgászni a szokott helyemen. Az biztos, ha majd az egészet befejezem, falun szeretnék élni a családommal. Valami tó közelében, s lehet, hogy újra nyulakat is fogok tenyészteni.
Roznár Gyöngyi
Forrás: Savaria Fórum 1999.
