Ahogy arról már korábban beszámoltunk, a péntek esti, 84-62-re elveszített Pécs elleni meccset követő sajtótájékoztatón lemondott Andjelko Mandics, a Falco-Trend Optika KC Szombathely vezetőedzője.
- Amikor lemondott, azt mondta, „biztosan sokan örülnek neki, és most nem az ügyvezetőre gondolok”. Kikre gondolt?
- Erről nem szeretnék bővebben beszélni, szerintem úgyis tudja mindenki, hogy kikre értettem.
- Megbánta már, hogy tavaly decemberben elfogadta a Falco ajánlatát?
- Nem, egyáltalán nem. Én őszintén hittem benne, hogy sikerülhet elérni a kitűzött célt. Nagyon akartam, és mindent el is követtem érte. Borzasztóan sajnálom, nagyon el vagyok keseredve emiatt, de egy biztos: tiszta lelkiismerettel álltam fel.
- Ha nem mondja, akkor is látom, hogy nagyon keserű. Megcsömörlött?
- Dehogyis, erről szó sincs. Imádom a kosárlabdát, ez az életem. Tudtam, hogy mire vállalkozom, amikor edzőnek álltam. Jó barátom, Szrecsko Szekulovics szokta mondani, hogy az edzői élet egy cigány élet, a bőröndödnek mindig össze kell pakolva lennie. A magyar bajnokságról előzetesen nem sokat tudtam, nem tudtam pontosan hogyan működnek itt a dolgok, picit máshogy képzeltem el, de nem tartom kizártak, hogy egyszer még ide sodor az élet.
- Régóta érlelődött egyébként már Önben a lemondás gondolata, vagy hirtelen felindulásból hozta meg ezt a döntést?
- Korábban meg sem fordult a fejemben, hiszen az első perctől fogva egészen péntek estig azon voltam, hogyan lehetne kilábalni a gödörből. Most sem azért mondtam le, mert feladtam volna a harcot, de a pécsi meccs után úgy éreztem, hogy én ennek a csapatnak többet már nem tudok segíteni. Rossz volt nézni az egészet.
- Ez még csak a harmadik szezonja volt edzőként, így nyilván a Falcónál eltöltött időszak alatt is tanult valamit.
- Persze, az ember mindig tanul valamit. Próbáltam a saját elképzeléseimet megvalósítani a fiúkkal, eleinte úgy tűnt, hogy menni fog, de aztán kiderült, hogy mégsem. Az elődömnek sem sikerült ez, nem tudom, hogy ki lesz az utódom, de nagyon remélem, hogy ő majd sikerrel jár. Tisztában vagyok vele, hogy hibáztam én is, és ahogy azt már korábban elmondtam, azért vállalom is a felelősséget. Ez azonban a tortának csak egy szelete. Lehet, hogy néha kemény voltam az öltözőben, de nem kislányok vagyunk, az igazság pedig néha fáj. Én mindig kértem a fiúkat, hogy szóljanak, ha valakinek valami baja van. Sosem szóltak. Természetesen továbbra is drukkolni fogok a Falcónak, és biztos vagyok benne, hogy nem fog a csapat kiesni, de még osztályozót sem játszani.
A szurkolóktól pedig azt kérem, hogy mindig álljanak a csapat mellé, hiszen nélkülük nagyon nehéz. Ne csak egy edzőtől, vagy egy-egy játékostól tegyék függővé azt, hogy járnak-e mérkőzésekre vagy sem. A klubot szeressék, a Falco pedig mindig is Falco marad. Én gyerekkorom óta Partizan Belgrád szurkoló vagyok, ez nálunk már családi hagyomány. Ott elképzelhetetlen lenne az, hogy kongjon az ürességtől egy csarnok, még akkor is, ha esetleg gyengébben megy a csapatnak. A drukkerek akkor is kijárnak a meccsekre, ha a bajnoki címért harcolnak, de akkor is, ha a harmadosztályban szerepelnek kedvenceik.
- Hogyan tovább?
- Vasárnap reggel hazautazom Szerbiába. Nyilván most már nem fogok tudni csapatot találni magamnak, úgyhogy picit pihenek a következő szezon kezdetéig.
