Körülbelül háromezer néző gyűlt össze az Arena Savariában. Gyászba borult a csarnok. A FALCO játékosok is fekete, 18-as mezszámú pólóban melegítettek. Ez a meccs más volt, mint a többi. A mérkőzés előtt, a gyászszünet után a klub visszavonultatta Horváth Zoltán mezét, a szurkolók pedig fekete zászlókat lengetve és a „A Te napod nem ismeri az alkonyt! Köszönjük Bajnok!” felirattal emlékeztek a tragikus körülmények között elhunyt centerre.
A találkozót a Kálmán-Frazier-Wilson-Borszéki-Kazlauskas ötössel kezdtük. Görcsösen indult az eleje, kapkodtunk, sokat hibáztunk. A debreceniek – ahogy azt a meccs előtt Fodor Péter edző ígérte – szívósan tartották magukat, és az első negyedben végig ott loholtak a nyakunkon. Tíz perc után öt pont volt a sárga-feketék előnye.
A második negyedben aztán tovább nőtt a különbség. Nikola Lazics együttese öt perc alatt egy 17-0-s rohamot produkált, ezzel gyakorlatilag el is dőlt a találkozó. A 18. perctől egyébként Cecére emlékezve, egy percen keresztül felállva tapsolt a közönség.
A szünet után sem változott a játék képe. Bár a szombathelyieknél a végén többen is fault problémákkal küszködtek – Borszéki ki is pontozódott –, a győzelem nem forgott veszélyben. A kritikus pillanatokban ugyanis Kálmán és Frazier a hátán cipelte a csapatot, de jól sikerült Dies bemutatkozása is, aki a meccs végére 19 pontig jutott. A vendégekben a két szlovén, Savic és Nuhanovic tartotta a lelket.
A lefújás után a játékosok a kezdőkörbe vonultak, és a győztes meccset követő megszokott „ollézás” helyett egymás kezét megfogva, majd a magasba emelve emlékeztek társukra. Megható percek voltak ezek. Szólt a vastaps, a „Soha ne add fel!”, majd a Lelkünkből című EDDA sláger.
A szurkolók belekezdtek a nótába: „Sárga-feketék, Zoli mindig él!” kiabálta több száz torok.
Nehéz lesz Zoli nélkül.
