"Nem vagyok vezérbika, de Magyarországon is nyernék valamit"

A Falco centere, Ivan Zsigeranovics azért vágatta le a szakállát, mert megijedt tőle a saját kisfia.
 
 
 
 
 

"Nem vagyok vezérbika, de Magyarországon is nyernék valamit"

A Falco centere, Ivan Zsigeranovics azért vágatta le a szakállát, mert megijedt tőle a saját kisfia.

Ivan Zsigeranovics november végén, a Körmend meccs után érkezett a Falcóhoz ötödik légiósnak. A 32 éves szerb center azóta többször is bizonyította, hogy remek igazolás volt, az eddigi 17 meccsén 19.6 perc alatt 10.5 pontot, 4.5 lepattanót és közel 1 blokkot átlagolt. A sárga-feketék szerb játékosa családos ember, de Szombathelyen egyedül él, a Parkerdő-lakópark egyik társasházi lakásában. Őt látogattuk meg egy interjúra.

Fáradt?

Nem, tegnap szabadnapunk volt, úgyhogy kipihentem magam. Amikor nincs meccs vagy edzés, akkor jórészt csak pihenek. A minap elég jó idő volt, úgyhogy elmentem a Csónakázó tó környékére. Most jártam ott először, nagyon szép hely. Szeretek sétálgatni, ha itthon vagyok, akkor többnyire tévézem. Van egy készülékem, aminek a segítségével tudok szerb csatornákat nézni. Tudja, én már nem vagyok fiatal, huszonéves, nem nagyon mászkálok el itthonról, már kinőttem abból a korszakból. Szeretek csendben, nyugalomban, otthon pihenni.

Hogy van a dereka?

Most már teljesen jól. A klub remek szakembereket, masszőrt talált nekem, aki helyrehozott. Az egyik edzésen egy rossz mozdulat után éreztem a fájdalmat, valószínűleg becsípődhetett valami. Amikor kellőképpen be voltam melegedve, akkor nem éreztem, de utána, amikor „kihűltem”, már elég nagy fájdalmaim voltak. Jó egy hétig szenvedtem vele, akkor szörnyű napjaim voltak, de most már rendben vagyok.

És hova lett a szakálla?

Nemrég levágtam, egy vicces történet miatt. A feleségemmel Skype-on szoktam beszélgetni. A gyerekekkel ritkábban, és kevesebbet, mert utána mindig sírnak, hiányolnak, nem igazán értik még, hogy én miért vagyok tőlük annyit távol és olyan messze. Mindig faggatják az anyjukat, hogy „mikor megyünk már apához?” Egyik alkalommal, amikor meghagytam jó hosszúra a szakállamat, ráadásul kopasz is voltam, a feleségemmel beszélgettem, a másfél éves kisfiam odasomfordált a képernyő elé, és amikor meglátott, kikerekedtek a szemei, és teljesen lefagyott. Megijedt, és elrohant. Akkor mondta a feleségem, hogy kezdjek már magammal valamit, mert még a saját fiam sem ismer rám.

Hát, valóban elég félelmetes látványt tud nyújtani 209 centisen a palánk alatt, szakállal és kopaszon…

Igen, mondták már páran, hogy tekintélyt parancsoló, félelmet ébreszt az ellenfelekben. Talán a meccsekre majd újra megnövesztem, aztán ha jön a család, felveszek valami emberibb formát.

Mekkora családja van?

Két lányom van és egy fiam. A legnagyobb Teodóra, a középső gyerekem Johanna, és a kisfiam, Vuk. Mindannyiuk nevét a karjaimon őrzöm, a feleségemét pedig a hátamra tetováltattam.

Elég családcentrikus. Talán még főzni is tud?

Igen, de általában csak vacsorára szoktam összedobni magamnak valamit. Nem sok mindent tudok, de szeretek a konyhában sürögni. Persze azért vigyáznom kell a hasamra. Lényegesen könnyebb dolgom volt, amíg a feleségem is velem volt, de most a gyerekek miatt muszáj otthon lennie. Eleinte éttermekbe jártam, de aztán egy idő után arra jutottam, hogy fáradt vagyok elmászkálni otthonról. Itthon viszont élvezem: hazajövök edzés után, bekapcsolom a tévét, lazítok, pihenek, és összedobok valamit. A kedvenc ételem egy tradicionális szerb hús, a csevapcsicsi. Szerencsére sok országban jártam életem során, rengeteg helyi kaját kipróbáltam, a magyar konyhát is. Nem rossz, tényleg bejön, de azért én is úgy vagyok vele, mint gondolom sokan mások, hogy a hazai ízeknél nincs jobb. Például amikor lengyel csapatom volt, előfordult, hogy Szerbiában játszottunk, és akkor meghívtam a csapattársaimat egy helyi étterembe, hogy próbálják ki a szerb ételeket. Ők is azt mondták, hogy nem rossz, de a lengyel konyhához vannak szokva. Tudom, hogy Szombathelyen is van egy szerb étterem a vasútállomás közelében, a Mojo. Voltam is ott egyszer, de ahogy mondtam, este, az edzések után már nem nagyon kívánkozom sehova. Az én testem már nem úgy reagál a dologra, mint 22-23 évesen, muszáj megfelelő időt regenerálódnom.

Hogy érzi magát Szombathelyen?

Jól, minden rendben van, nincs okom panaszra. Először vagyok Magyarországon. Ami a kosárlabdát illeti, őszinte leszek, rosszabbra számítottam. Nem gondoltam volna, hogy az önök bajnoksága ennyire erős, színvonalas, ennyire kiegyensúlyozott. Pozitívan csalódtam. Tényleg minden meccs nagyon kemény.

Miért döntött úgy november végén, hogy elhagyja Szerbiát és a Falcóhoz igazol?

Azért kezdtem otthon a szezont, mert nem találtam a nyáron számomra jobb ajánlatot. Volt néhány lehetőségem, de inkább kivártam. Az is szempont volt, hogy nemrég, másfél éve született meg a kisfiam, akivel eleinte keveset tudtam együtt lenni, úgyhogy szerettem volna egy kicsit többet a családommal maradni. A Borac Csacsaknál már korábban is játszottam, nem volt számomra ismeretlen a klub. Decemberig nyitott szerződésem volt, a Falco pont az év vége felé keresett meg, és akkor úgy döntöttem, ismét légiósnak állok. Elsősorban az edző, Szrecsko Szekulovics miatt, az ő személye sokat nyomott a latban, hiszen korábban dolgoztam már vele, amikor még fiatal voltam.

Mi a legnagyobb különbség az akkori és a mostani Szrecsko Szekulovics között?

Igazándiból semmi, nagyjából ugyanolyan. Amikor Nisben volt az edzőnk, én még elég fiatal voltam, a junior csapatnak voltam a tagja, nem sokat játszottam a felnőttekkel. Elég régen volt, már tizennégy éve, de természetesen emlékeztem rá. Ismertem, tisztában voltam a képességeivel és a kvalitásával. Tudtam, hogy nagyon jó edző, nem változott semmit azóta. Ő pontosan olyan harcos típus, mint amilyen én vagyok, és talán ezt szeretem benne a legjobban. Őt semmi más nem érdekli, mindig a maximumra törekszik, akárcsak én. Én sem adom fel soha, akármi is történjen. Őszintén mondom, amikor megtudtam, hogy ő itt az edző, nem haboztam.

Ismert játékosokat is a magyar bajnokságból?

Az esküvői tanúm Marko Djeraszimovics volt, aki évek óta Kecskeméten játszik, de jó barátomnak mondhatom Rasztko Dramicsanint is, aki hosszú éveken át Jászberényben szerepelt.

És a Falcóban kivel ápolja a legjobb kapcsolatot?

Mindenkivel. Nem tudnék senkit sem kiemelni, mint legjobb barátot. Szeretek mindenkit, ezek a srácok nemcsak jó kosarasok, hanem egytől egyig mindenki jó fej is. Nagyon közvetlenek és barátságosak, sokszor megyünk el együtt valahova, úgy érzem magam, mintha már a szezon elejétől fogva velük lennék. Érdekes, hogy ebben a csapatban szinte mindenki házas, leszámítva a fiatalokat.

A magyarokkal hogy jön ki?

Sokat beszélgetek velük, rendes emberek, nagyon szeretem őket. Sokszor jönnek hozzám Euroliga meccseket nézni. Egyébként pedig, ami a kosárlabda tudásukat illeti: éppen Pustahvarral beszélgettem erről a minap. Mindketten játszottunk korábban Romániában, így van összehasonlítási alapunk a magyar és a román játékosokkal kapcsolatban. Mindketten egyetértettünk abban, hogy a magyarok sokkal jobbak, az alapokat jobban tudják. Romániában talán kettőt-hármat tudnék kiemelni, de a magyar bajnokságban sokkal jobbak a hazai játékosok. A mi csapatunkban Tóth Norbi, Kovács Peti, Váradi Beni, Simon Kristóf és a fiatalok is ügyesek, és sokat tudnak segíteni. Lehet, hogy tíz-húsz percet ülnek a padon, de ha beszállnak, akkor is képesek 100 %-ot nyújtani. Kemények, és ami fontos, magas a kosárlabda intelligenciájuk. Ezt tapasztaltam egyébként a többi csapatnál is, és ez jó jel a magyar kosárlabda számára.

Ön a főnök, a "vezérbika" a csapatban?

Nem, dehogy vagyok én - mondja nagyot nevetve. - Én vagyok a legidősebb és talán a legrutinosabb is, de nem vagyok és nem is szeretnék főnök lenni. Én nem olyan típus vagyok.

A pályán viszont sokszor mégis ön űzi-hajtja a többieket.

Igen, valóban emocionális játékos vagyok. Szeretem a kemény, nagy meccseket, az igazi derbiket, amikor tele van a csarnok, nagy a hangulat, és pörög mindenki. Sok helyen, sok csapatban játszottam már, tapasztalatból mondom, hogy az nem jó, ha valahol van egy játékos, aki a többiek fölött áll, akár főnök, vezérszerepben. Sokkal jobb az, ha mindenki egyenértékűnek érzi magát. Ebben a csapatban mindenki elő tud lépni főszereplővé, hol egyik, hol másik ember nyeri meg a meccset, de a lényeg, hogy mindenki tud segíteni. Számomra ilyen egy csapat. A kosárlabda erről szól, csapatjáték. Nem olyan, mint a tenisz, ahol egy ember lehet a király. Jó lett volna ezzel a csapattal kezdeni egy szezont, az elejétől fogva.

Talán majd jövőre…

Persze, meglátjuk. Ez az eredménytől is függ. Most egyelőre mindenki szeme előtt a minél jobb eredmény lebeg, aztán majd utána meglátjuk.

Mit gondol, mi lehet a reális cél a Falco számára ebben a bajnokságban?

Ahogy már mondtam korábban is, én soha nem adom fel. Egyik meccsen sem, nem érdekel, hogy kivel állok szemben. Soha nem jut eszembe, hogy kikaphatunk. Most még csak március van, nehéz erről beszélni. Nem mondhatjuk azt, hogy meglesz a döntő, vagy, hogy bajnokok leszünk, mert soha nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de azt sem mondhatjuk, hogy esélytelenek lennénk, hiszen játszottunk már mindenkivel, és egytől egyig mindenkit legyőztünk itthon, még a topcsapatokat is. A kosárlabda a legszebb sport a világon, itt tényleg bármi megtörténhet. Soha nem tudhatod, ki ér oda a végére, vagy ki lesz a legjobb. Az utóbbi időben kezdtünk egyre jobb formába lendülni, feljöttünk, nagy kár a kaposvári és a budapesti vereségért. De még semmi nincs veszve, most jön a java. Nagyon remélem, hogy sikerül bejutunk a felsőházba, és ott minél jobb helyezést tudunk elcsípni a play-off előtt. A lényeges kérdések pedig majd ott dőlnek el. Azt már bizonyítottuk mindenkinek, hogy Szombathelyen nagyon nehéz lesz minket legyőzni. Én a magam részéről csak egy dolgot ígérhetek, hogy mindig a legjobbat fogom nyújtani, és biztos vagyok benne, hogy a többi csapattársam is így van ezzel. Hosszú még a bajnokság, még csak a felénél vagyunk, lépésről lépésre kell haladni.

Említette a hazai veretlenséget, ami egyedülálló a bajnokságban. De mi hiányzik idegenben?

Mielőtt idejöttem, beszélgettem Djeraszimoviccsal és Dramicsaninnal, akik figyelmeztettek rá, hogy a magyar bajnokságban nagyon nehéz idegenben nyerni. Nem csak egy-egy csapatnak, hanem mindenkinek. Szerintem nem hiányzik semmi, megvertünk már néhány klubot mi is idegenben, illetve többször is csak nüanszokon múlt a siker, és akkor jobban festene a kép. Tisztában vagyunk vele, hogy több kell, mi sem vagyunk megelégedve. Higgye el nekem, mindig tökéletesen felkészülünk az ellenfélből, de tényleg nagyon nehéz, még így is. Remélem Jászberényben sikerül nyernünk, és akkor négy idegenbeli győzelemmel zárjuk az alapszakaszt, úgy, hogy közben az összes hazait hoztuk. Lehetne jobb is, de nem olyan rossz ez azért.

Vagy talán azért is lehet akkora a kontraszt, mert hazai pályán többet segít a szurkolótábor?

A szurkolóink nagyon jók, akkor, amikor nyerünk. Amikor jönnek az eredmények, akkor mindenki nagyon boldog, örülni már nagyon jól tudnak. Amit viszont nem szeretek bennük, hogy ha esetleg kikapunk, akkor szinte pillanatok alatt képesek megutálni minket. Játszottam Szerbiában, Lengyelországban és Romániában is, ahol igazán jó drukkereink voltak. A legjobb, igazán nagy szurkolók azok, akik vereség ellenére továbbra is a csapat mögött állnak, és szurkolnak. Amikor érzed, hogy tényleg érted harcolnak. Az életben mindig a legkönnyebb valamit feladni, de az az igazán nagy, aki a kudarcok után is fel tud állni. Úgy pedig sokkal könnyebb felállni a padlóról, ha érzed, hogy vannak még mögötted. Na, én ezt hiányolom innen.

Az NBA-t szereti jobban, vagy az Euroligát?

Szeretem az NBA-t is, de elég nehéz megnézni egy-egy meccset, hiszen itteni idő szerint hajnalban vannak, képtelenség ébren maradni addig, így az Euroliga azért közelebb áll a szívemhez.

Melyik a kedvenc csapata?

A Red Star. Ember, hogy kérdezhet tőlem ilyet?! - mondja nevetve. – Egyrészt már gyerekkorom óta a Crvena zvezdának szurkolok, másrészt a klub tulajdonosa korábban volt az én csapatom tulaja is, amikor még Szerbiában játszottam.

És ki volt a példaképe?

Vlade Divac. Hihetetlen játékos volt, mindig is csodáltam. Amikor fiatal koromban Szerbiában játszottam, sokan hasonlítottak hozzá, ez persze túlzás volt, de nagy megtiszteltetés is egyben. Az ő generációja nyert világbajnokságot, kisgyerekként állandóan a tévé előtt lógtam, és amikor csak tudtam, néztem a meccseiket. Talán miattuk is szerettem meg a kosárlabdát.

Mi a terve a kosárlabda utáni életre? Szeretne esetleg edzősködni?

Na, nem, Isten őrizz, az teljességgel kizárt! A kosárlabda egy nehéz élet. Nagyon hiányzik a családom, a gyerekeim. A feleségemmel már beszélgettem arról, hogy esetleg mihez kezdenék a pályafutásom befejeztével. Esetleg nyitnék valamiféle kosárlabda iskolát, de kizárólag fiatal gyerekeknek. Egészen piciknek, akik még csak ismerkednek a sportággal. Nekik szívesen tanítanám meg az alap dolgokat, hogyan kell lépni, viselkedni, helyezkedni a pályán, de kizárólag csak ennyit, mert tudom, hogy túl sok elfoglaltsággal és stresszel jár az edzősködés. Én őszinte leszek, nem vagyok az a típus, aki azt mondja, hogy az élete a kosárlabda. Nem, igenis el tudom képzelni a saját életemet a kosárlabda nélkül is. Ez már a tizenötödik évem profiként, kezdek egy kicsit fáradni. Persze még nem akarok visszavonulni, érzek magamban erőt, és eredményeket akarok elérni. Ha majd úgy érzem, hogy a palánk alatt „agyon-vissza vernek”, na, majd akkor akasztom szögre a csukát. Addig szeretném a maximumot kihozni a karrieremből. Amikor elkezdtem profi szinten kosárlabdázni, azt tűztem ki célul magam elé, hogy minél több trófeát begyűjtsek. Elsőként Szerbiában sikerült a Koracs Kupát megnyernem, a Pekovics-Velicskovics-féle nagyon erős Partizán ellen a döntőben. Lengyelországba is konkrét célokkal igazoltam, azt mondtam magamnak, addig nem jövök el onnan, amíg nem nyerünk valamit. Meg is nyertük a bajnokságot. Romániában úgyszintén, ott a bajnoki cím mellett a kupát is begyűjtöttük. Szrecskónak azt mondtam, azért jöttem ide, mert - maximum két-három éven belül - szeretnék Magyarországon is nyerni valamit. Remélem ez sikerül a Falcóval, miért ne sikerülhetne? Ha nem, akkor esetleg egy másik klubbal, és akkor utána talán befejezem, és élvezni fogom az életet a családommal.

 
 

    Hozzászólások

    A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

    A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!